[Ajánlott hozzá: The World Net Radio blues adásának hallgatása iTunes-on vagy máson keresztül.]
Besétálok a testes séf fétissel seftelők síparadicsomába krumplithámozni, kuriózumként kezelem mint minden mendemondát, amit mitikus tuskókról, takarókról és kortalan kórokról tekernek dekkbe a temérdek tenger temérdek partjain. Nem lehet más, sámli, kamásli sem málik. A sarka nedves, a szarka hangos, a szaga dohos, a hangja édes mint a destruktívnak deklarárt könnyűzene – blues szól a maga kékségében, a maga mélykékségében, a keki színek ahelyett hogy kiütköznének, beleúsznak az éjszaka vakító ébenségébe. Csak csodálkozom, fekete ajkak és sötét kezek kezelik a hófehér hangszereket, a hangminőség hihehetetlen, himbálózom a szólamok között, hagyom hogy beszőjön, behálózzon, betekerjen a hangjegyeivel, és utána meghúzza a cérna végét, hogy pörögjek több ovációs órán keresztül. Több ez mint törpeszívünk és álóriás lelkünk el tudná képzelni, ezek a hangnemek nem szimultán kecsegtetik esztétikánk legtetejét – nem a felületét, hanem minőségi csúcsát -, szépen adagolják, dadákat küldenek kezelésre, és kis, műanyag pohárkában hozzák a feles gyógyszeradagokat: olcsó esszencia, és medikus kúra a mindennapok fehérben és szürkében játszó kékségébe. Elfelejtem miért jöttem be. Talán akkor sem tudtam semmit, amikor már azt hittem az elején végigtepertem a küszöb bősze tesztoszteronhullámain. Nem hagyják abba az ömlengésnek tűnő játszást, nincs a tételek között szünet, a közönség – márha lenne – nem tapsol bele, nincs lehetőség a megtorpanásra, ha hagynának visszazökkeni, elrontana mindent, újra koppana a koponyánk a rideg valóság síkos betonkockáin, hiába hagytuk, hogy párnákat tegyenek alánk, mellénk, felénk, belénk, az érzékeink minden póluscenterébe. A zongorán a fekete ujjak, tüzelnek, nem látom, elmosódik, vadul játszik, vicsorítja hófehér fogait, mégis minden ütése lágy, a basszusgitár visszavált lassabb ritmusba, de még ígyis szédülök az előbbi kavalkádtól, az énekes megint rákezd a pianószóló után: utánozhatatlan hang, ilyet mi ki sem préselhetünk magunkból – nincs az a hangszálműtét, nincs az az elváltozás, vérükben van mint a cigányoknak a hegedűvonás, csak nem olyan piszkosan, porlepetten, hanem egy nemes felhanggal, egy elegáns sallanggal, ami olyannyira utánozhatatlanná teszi őket – a krémjét -, hogy letehetetlen könyvvé válnak, az örökkévalóság és még három napként égetik magukat bele az összes szervünkbe hegesedés nélkül. Csak tátom a számat, épphogy nem csorog a nyálam, elhalkul az aktuális szám végénél tartunk, de már úsztatják is át a következőre, mintha most érne a folyó az óceánba, a vízesés a folyóba, kitisztulnak a vonalak, minden nyugodtabbá válik, magunk mögött hagytuk az örvényeket, megszólal a szájharmónika, úgy nyűszít, hogy nem csak a szívünk, a bordánk is beletörik, tökéletesen passzol a hangulathoz; letaglóz a zene, de van annyi lélekjelenlétem, hogy keressek egy korhadt széket, és leroggyak rá – még a recsegése is költőibb egy ilyen háttérzenével, egy olyan háttérzenével, ami mindent összefog, de közben engedi kívülről szemlélni magát a dolgot, avagy magát. Váltás, szaxofon, bóhókás, rövid szólók, muszáj vernem a lábammal a ritmust, nem tudom abbahagyni, hagymakarika, taj mahal, tejhatalom, teljeséggel lehetetlenség, beteljesült tüllszoknya, tünemény, tünedező tüzelés, tüzes tétlenség, gésatánc, tepertős torpedóelhárító, top, tipegő, bicegő bicebóca bohóctalár, talán tallért találok, talán elemér jöttem. Tisztára mosom a cipőim, leveszem a kezeim és felteszem az asztalra, minekis. Török is magyar is, tipikus tuskók. Lógok az ablakból, tologatom a kisautót, roller a fiú alatt, autó a luxushotel lámpaoszlop cikornyás tető khorintoszi sárgafény, fuvallat hidege megmelegít, fut, pisztoly, nemlő, ló, öngyújtó, totyogó járókeret, bmw, lamborghini, opel, skoda, suzuki, kiment, besuhant, keresztrejtvény, újság, unatkozik, mp3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, rajt, ugró, suli, gimnázium, macsó, match, cukkini, tequila, avokádómag, ősz, szőke, barack, ipod, imax FULLSTOP| - falldown.
