Írjá' cangát.
2010/10/17
11:34
Írta: Szerb Lisztesember
Write a bike
7 komment
Címkék: design írás környezetvédelem super feltalálás jókép
2009/06/09
08:02
Írta: Szerb Lisztesember
Kláviáthúr
Billyentyűk,
ti kis fekete nyomogómbok,
megnyomlak és ott kezdődnek a gondok.
Regisztráció, log-in meg gondnok.
Észre sem veszed és máris tévesztettél, pályát
Bár egy csónakban evezünk, de te hajtod a gályát.
S próbálsz messze esni a fától,
de nem látod az erdőt az ágtól.
Nem lehet ezen mit változtatni,
Csak a jó istent lehet kárhoztatni.
De nem.
Van egy megoldás.
De most már késő.
Rá esett a lábamra a véső.
A megoldás nem más, minthogy járni kell a kútra.
De a végén eltörsz, vagy úgy jársz mint egy kurva.
Kinn állsz az útnál.
Pedig te nem ott akarsz lenni, hanem a kútnál.
De most már mindegy, jönnek érted.
Nem, nem Smith ügynökök. Látom, nem érted.
Azok kergetnek, akik útol fognak érni,
s a sánta kutyát fogod kérni,
adjon már egy kis előnyt,
különben lehúzhatod a redőnyt.
DzsszssSSzzdr.
Húzódik a redőny.
De nem érted mit mond közben az eb.
DzsszssSSzzdr.
Húzódik a redőny.
Le.
Te arathatod a babért?
Le?
Vagy a vihart?
De az biztos, hogy. Le.
Elötte, mintha valamit vetni kéne.
Kérsz csoki tortát?
Nesze itt egy szelet.
Szólj hozzá!
Címkék: tudás írás alkotmány világnézet brianstorm
2009/05/14
09:00
Írta: Ák_
magányhajó
Mézeshetek, ja. Meseautó helyett magányhajó, mézeshetek helyett rémesévek. Olcsó, tudom.
Ülök a lakosztály színpadias légköbmétereinek egyikében, egyedül, csak a pincér koccint, feljön, köszön, térd koccan, ennyi, helló szia. Hát ez van, még egy kicsit ki kéne bírnom.
Ja, hogy már elég a bírásból? Akkor nincs tippem, próbálkozz mással.
Ctrl+T, semmi tiszta lap. Valami motoszkál, semmi tisztaság, semmi koszos korcs, egyszerű, a maga elbaszott nemében szép homály, nem látni tőle. Van előnye, van hátránya; se szép, se undorító, de elszomorító. Sosem jössz ki jól, a banké a több esély, akkor is, ha csak színt raksz.
Felmegyek a medencedeckre, aztán a Beck’s deck, de hiába semmi, nincs a kezemben semmi, csak egy elavult avas aránytalanság, ráadásul görbe. Hümmentek, továbblépek, nincs opció, semmi alternatíva, alter narratíva. Kényszerpálya, vadászösztön. A kettő nehezen érinthető össze. Tehát kiválasztod – választod a szaft – a jobb felét a világnak, a habverőt, a rákpereputtyot, a bolyongós tekintetet. Én ezt teszem. Kimászok a hátuljába, az elején fúj a szél. Itt is. Megy a csónak megy a csónak.
Zátonyt kívánok, de átáll a másik oldal, semmi jéghegy, semmi szirt, csak apró koralldarabkák potyognak a csontjaimról, mást nem tud letépni a szél. Nem ijeszt meg, nem rettent el, csak simán elfúj. Apránként, ügyes a kis köcsög, alig veszem észre, csak a végén, amikor nem marad csak a sárzuhany.
Lelépdelek a gépházba, ott legalább van mozgás, szinte látom, ahogy basztatásul vitrolássá változik, de aztán visszaalakul, de csak mert imádom a vitorlásokat. Na, jólvan. Egy-sok oda. I scored, good job fella.
Krónikus pornónézés, unaloműző tehénteregetés, sárvakarás, kézmosogatás, luxuskiszolgáltatottság. Porig égnek a leomlott romhalmazok maradványai, ereklyék sem maradnak, örömtánc az esődance, de most máshoz szól, tudom, hogy meghallgattatok (de).
Zúg és pörög, nyugalmas ritmus, semmi kizökkenés, érzem, ahogy a szívem is felveszi, mint valami gyenge masinéria, de mindegy, sőt. Kényelmes megalkuvás, a vesztes háború tudata, de beetettek, úgyhogy öröm a szájbamasni. Szépíti a sztoriszelekciót, hogy tudok róla, de rontja az összképet egy rothadó piros rózsa. Tudom a romlást, engedek neki, elég volt belőle, kérek még a velőre szaft, már csak tényfelfogással bírom a hercehurca netovábbját. Ilyen-olyan érzelemhullámvölgyek, készülök hullámháton tüzelni, de mire felérek, elsorvad a lépésszámom. Zene amire újraszinkronizálódok, de mindegy, a gépházba kár volt lemenni megnyugtatásért, azóta azon a ritmuson zokogok, ennyit erről. Sosem adom fel. Lélegzet vissza, semmi válasz. Érdekes mentálpszichológiai tünet, de hagyjuk, hátha evolvál.
A zaj megőrjít, a nyugalom megőrjít. Konzekvencionális konklúzióként korrekten levonható, mint a már eleve félárbocos zászló, hogy velem van a baj, bennem a téma zacca.
Akkor inkább hagyom is.
Szólj hozzá!
Címkék: agymenés írás alkotmány depsession
2009/05/11
09:59
Írta: Ák_
abandoned soldier
Nyikorognak az olajozatlan vasrácsok. Tökmindegy. Húúúú, scary, mondanám, de aztán meggondolom magam. Mert nem is. Normális esetben igen, de most már nem ijedek meg. Először is az esetek nagy részében én vagyok az ijesztőbb, az esetek kis részét meg csak simán leszarom.
Nyikorgás, elhagyott épület, dohos betonbűz. Nincs benne semmi érdekes, de én ezt akarom érezni. Vagy nem, de tetszik-nemtetszik itt vagyok, úgyhogy ezt kell szagolni. Egy helyen mintha besütne a fény, de a pillanatnyi öröm gyorsan elszáll, csak azért teszi, hogy megvilágíthassa az elhagyott számára a porréteg vastagságát. Még arra is lusta, hogy szálljon, annyira sok, hogy leülepedik, mint valami mocskos iszap, úgy fog körül bokát-térdet. Az ember (ember?) után kavarog, fellendül, megcsillan, kiröhög, visszaesik. Jobb esetben. Rosszabb esetben letüdőzi az ember (eh?) és leülepszik a torkára, gyakrabban kell levegőt venni, fuldoklok, nem kapom, pedig kérem, akarom. Szar az élet, de meghalni még nem akarok. Ötcentis rétegben áll a torkomon, érezni a sikamlósságát, undorító. Áh, nem is a por undorít, azt már megszoktam. A torkom is magától szorult össze, már kezdi feladni az akarást.
Kinyitok egy ajtót, már nincs ereje megcsikordulni, letörik egy fogdarab, átlibben egy köpeny, de csak magamat látom egy kitört tévéképernyőn. Illetve azt hiszem, de nem, csak az árnyékom. Jólvan akkor, megnyugszom, de nem attól, hogy nem bánt. Nem érdekel, hogy bánt-e, de az árnyékom már velem van egy ideje, megszoktam, mindig számíthattam rá. Még sosem fordult elő, hogy kellett és nem jött. Az ember legmegbízhatóbb barátja. Szerencsétlen jólelkű árnyéknak pedig görbe tükör a személy amit szolgálni ítéltetett. Vagy inkább kárhoztatott. De nem kérdez vissza, semmi second-guess, csinálja amit szeretnél, veled van tűzön-vízen.
Fel a lépcsőn, át a hallon, azt hiszem hallom, de semmi. Madárcsicsergést haluzok, de csak egy eltévedt patkány hullájának a szaga öltött alakot egy darabokra tört mocskos tükörben. Pedig már reménykedtem, de nem.
Nyomasztó a sok négyzet, minden olyan szabályosan sarkos. Talán valami hülye feltaláló rájátszása a sarkítás fogalmára? Nem tudom, de elegem van a szabályosságból és a szögletesség uralmából. Elveszettség áthelyeződik, visszavonul pihenni, előtörő düh, feltörő harag, mindent elsöprő pusztítási vágy, de csak egyetlen pillanatra. Hiba volt visszaküldeni az elkeseredett elveszettséget pihenni, mert újult erővel veszi vissza, ami neki jár, a trónt a koponyámban. Agyat nem merek mondani.
Várom, hogy csikordulva meginduljon a lift, de nem. Akkor váltok, realista vagyok, mondom magamnak. Hogy indulhatna meg, nincs itt senki. De talán pont most szakad el valami és zuhan alá a mélybe, pillanatnyi kárörömmel és adrenalinnal ellátva a szívemet. Áh, meddő remény, különben is az én vérpumpámnak már tökmindegy. Felesleges is törnöm magam.
Az árnyékom kérdőn rámpillant, mondom neki, hogy ne izguljon, majd megyek én előre, és közben fellépek a lépcsőre. Persze nem mondom neki, csak gondolom. Nem mintha nem szeretnék kommunikálni az árnyékommal, szoktam is, de annyira azért nem vagyok erős, hogy ezt a tonnás reménytelenséget, ezt a veszélyesen beállott csendet bárhogy is megtörjem.
Megpróbálok torkot köszörülni, hogy egy kis levegőhöz jussak, de hiába. Mozdulatlan félhomály kint is, bent is. Megindulok a következő felfelé vezető túrára. Már zihálok, de hátha. A kétségbeesés erős dolog. Nem annyira, mint a harag, de hátha így is felérek.
De vigyáznom kell a reménnyel és az ábrándokkal. Még az sem biztos, hogy felfelé megyek, remélhetőleg majd a végén kiderül, hogy mért szenvedtem ennyit. Mondjuk nem hiszem, de hátha.
Hoztam magammal szeretnivaló kisállatot - ha úgy tetszik: barátot -, de még a legelején megállította az élet humorérzéke, fennakadt a csendben, elsüllyedt a porban.
Ez már a végső emelet, fent vagyok, juhú. Beragadt az ajtó. Be akarom törni egy közelben elhelyezett fejsze segítségével, de az akarás megintcsak kevésnek bizonyul. Először nem bírom felemelni, majd súlytalan lesz és szertefoszlik. Csak a keserű, dohos por ironizált velem. A kurva anyjával szórakozzon.
Segített. Pont ez a kis düh kellett, nekirohanok az ajtónak, a vállam reccsen egyet, az ajtó nyikordul, én felpillantok, az árnyékom nekifeszül, megpróbál kibújni az icipici résen ami keletkezett. Biztatom, majd kintről segít nekem is. De nem fér ki, hiába. Immár fél kulcscsonttal ismét nekirontok, de most semmi. Pedig az előbb nyikorgott, hallottam.
Megmozdult, éreztem.
Ledőlök, összeesek, elsírom magam, zokogok, nem lehet, hogy az ajtóig elszenvedtem, és itt van vége. Az élet leszól fentről; közli, hogy már miért ne lehetne, ne legyek már hülye.
Elhúzom a számat, ezen már csak röhögni lehet, bazdmeg ilyen nincs. N I N C S.
Sosem tudja, mikor kell befogni, mert közli, hogy ’de van’.
Sajnos nem sikerül felhúznia, csak elszomorít. Az árnyékom felkiált, széttárja a karját, felránt, és közli, hogy vagy kimegyünk vagy belehalunk a dörömbölésbe.
Neki is állok, felbuzdulok, semmi. De aztán jön és segít, és megint megnyikordul. Toljuk, húzzuk, vonjuk, törjük, zúzzuk. Lejjebb mintha láttam volna egy százéves asztalt, amivel betörhetnénk… Nem, nincs erőm lemenni, abba egészen biztosan belehalok, ha csak egyet is vissza kell lépjek.
Órákon, napokon, éveken keresztül küzdünk a mázsás vasajtóval, étlen-szomjan, mire végre kiszakad. Mintha csak feltépték volna, mintha tíz deka lenne az egész, és sosem lett volna beszorulva. Örülök, kijutok, de csak szürkeség vár. Tudtam, hogy nem kell nagy reményeket táplálni a feljutással kapcsolatban, de nem gondoltam volna, hogy feljutok, és itt sem jobb semmivel. Körbenézek, ugyanaz a szar mindenütt. Csak még undorítóbb. Vagy talán nem is az, de előttem az egész megtett utam, és ez nem segít. Sóhajtok, a vállamra teszem a kezem, mintegy megnyugtatólag, majd lehuppanok valami… Hát, valamire, és nézek. Nézem a sokmázsa szart, ami innen fentről is ugyanolyan sokmázsásnak tűnik, és ugyanolyan szarszagúnak látszik. A doh is ugyanolyan mocskos és undorító, a csend is ugyanúgy hangzik. Mégegyszer lehuppanok, pedig úgy emlékszem, hogy az előbb ültem le.
Ülök és nézek előre.
Várom a napfelkeltét. És reménykedek, hogy nem a napnyugta a követező műsor, pedig tudom, hogy a hiú ábrándok nem vezetnek semmi jóra.
Szólj hozzá!
Címkék: írás alkotmány világnézet depsession
2009/04/08
09:14
Írta: Ák_
Hoshi, a csillag
Na ja. Elérkezett annak a postnak is az ideje, amit nem postolok ki. Ehe-ehe. Vagyis nem ide postolok ki, ugyanis olyan érzésem van, hogy az olvasótáborunk egy jelentős részhalmazát esetleg nem érdekelné. Természetesen kedvenc sorozatomról lenne szó.
Szerencsére a magyar Battlestar Galactica blog szerkesztője, Freevo nagyon-nagyon jó fej, és megengedte, hogy náluk vendégeskedjek. Ezért külön köszönet és örök hála neki, de komolyan. És még azt is megtette, hogy belinkelt minket az oldalára, úgyhogy tegnap eléggé jelentősen megugrott az egyébként keddenként általában szar nézettségünk. Na szóval nem győzök hajlongani, de tényleg. Egyébként akit esetleg mégis érdekelne egy kávékiömlés amatörisztikus [nem, ilyen szó még szerintem sem létezik - A Szerk.] elemzése, az itt elolvashatja.
Aki pedig netalántán onnan érkezett volna eme másként nemes vizekre, annak javasolni tudom blogunk eme szekcióját, hátha találnak valamit ami őket felettébb foglalkoztatja. Jó olvasgatást!
És még egyszer utoljára köszönet a lehetőségért Freevo-nak!
