Nekem egyszer egy bölcs ember azt mondta, hogy. Voltaképpen én vagyok a falra hányt borsó. Még csak annyit sem tudtam kinyögni. Miért is ne lennék én az az egyetlen, amikor.
Magam kitágítom, és még akkor sem érzem magam jobban, ha már én vagyok a Tejút. Csak azt érzem, hogy folydogálok a mélykék padlószőnyegen. Mert kiöntöttek. Valami ügyetlen kéz felborított és most magam vagyok a Tejút. Magam vagyok. Lassacskán beszív a szőnyeg, és alatta pedig az a fekete dolog, amit mi Áthatolhatatlan Sötétségnek nevezünk, végleg magába fogad. Kitaszít a nappal. Kitaszít a Nappal együtt. Csak utazom, nem is érdekel, hova, a Nap pedig egy vörös bőröndben az ülésem alatt. Mocorog, próbál kitörni, de legfeljebb szivárogni, csordogálni tud a cipzár résein. A másik oldalon nem értik. A szórt fény megmarad, de ennyi. Az ég világa. Semmi éles árnyék, az egész Föld egy stúdió a fotósoknak. A lámpák nem világítanak, azok jobban tudják, mint az emberek, hogy nincs többé rájuk szükség. Nekik nem kell magyarázat, beteljesítették a feladatot. Ellenben az emberek verejtékfolttal a hónuk alatt és a mellkasukon, rövidujjú szürke pólókban, kerek szemüveggel húsos orrukon mindenáron tudni akarják, a történtek okát. A feleségek otthon bíztatják a férjüket, hiszen ők ugyanannyira szomjaznak a magyarázatra, és amikor senki nem látja, titokban kicsit férjekké válnak. Egyébként fenntartják a látszatot, miszerint ők el vannak foglalva bonyolult érzelemvilágukkal, plusz egy titkos szervezet kezd el ügyködni, az NKSZ, amiről többet nem tudni, csak ezt a három betűt, amire a bankszámlájuk van bejegyezve.
Nem látom mi történik, csak valahogy érzem a gyorsulást. Folyton érzem, mintha a végtelenségbe gyorsulnék, de nincs mód a sebesség lemérésére. Én, a Tejút, bennem ezernyi pislákoló és lángoló csillag, és bolygó a hideg vagy fortyogó vagy gáznemű talajával, és lüktetnek mindannyian, pumpálják az ereimbe a fényt. Ez éltet. A tüdőm már 0,78 másodperccel az Áthatolhatatlan Sötétségbe lépés után teljesen elhal, és elkezdődik az a bizsergés mindenfelé, őrjítővé válik, és összpontosul a szemben. Egy idő után rádöbbentem, hogy többé nem befogadom a fényt, hanem az én szemeimből ömlik. A vörös bőröndöt nem szabad kinyitnom, valaki megmondta még az elején, már nem emlékszem kicsoda. Ha kinyitom, jelentőségemet vesztem, mint az összes többi ember. Ha kinyitnám, az emberek háborúznának a Napért. Így minden ember élete végéig keresheti az okot, ez tartja őket életben. Van egy bizonyos embertípus ami kihal ilyen életkörülmények között, de az a valaki azt is mondta, hogy járulékos veszteséggel számolni kell. És én hiszek neki, tudom, hogy nem volt oka hazudni. Elérve a lebegő állapotot, a gyorsulásérzés nem szűnik meg, csupán megszokom. Nézek le, vagyis hagyom hogy felnézhessen rám az emberiség. Belőlem jön minden fény. És én élvezem ezt. Mosolygok is elégedettségemben. Volt egy másik ember is a hátam mögött, akinek csak a hangjára emlékszem. Fagyos, gerinchasító hang volt. Csak annyit mondott „Meg fog halni. Jobb ha hozzászokik. Az élet nem játék.”. És mosolyogtam, pedig tudtam, hogy akkor velem jön a vörös bőrönd is, és a Föld népe értelmét veszti a sötétségben, hiszen eggyé válik vele. A Sötétség nem gonosz, csak megalomán.
