Belépsz az elgurult, bedugult vendéghelységbe. Helyiségbe. Is-is. Nem is te, én. De ez teljesen lényegtelen. Kérnek egy kis krumplit, te készségesen odadobod, kapok egy nobel-díjat, közgazdaságit, mert más nem volt.
Éljen a mentális mentalitás, parmezánba göngyölöm a tyúkszemed, vak bottyán is talál szenet, ulánbátorban még az urán is bátor, kék kapszula keverve krémmel, nem rárázott majd rárántott nyalánk finomságokkal. Telehűde, gondolnád, de ráskiccelnek az imidzsedre és rá ugyan nem jövünk de a parányi hiba napvilágos széllel szemben rákvirágos, tökkalászos. Kolbászos, egysajtos de sztereotíp. Komolyan mondanád, de röhögnek. Azt hiszik kell, pedig nem tudják. Nem értik.
Rendelsz még egy kört, de csak egy elbaszott görbe háromszöget kapsz, egy szarul csonkolt négyzet, egy halálos terembura, repedtsarkú ráncosorrú a rengetegből kilépvén körédtekeredik, elszívja a levegőt, kiszárítja a bőröd, befullaszt, meghányat. Lehányod, röhög. Tovább kínoz, küld egy kis hasnyálat, az elsőt megpróbálod elsimítani de aztán inkább csak hányok. Olcsóhülye gyerekeknek.
- Papa, micsinál a bácsi? - Aha.
Betekeredk az orrodba, a tekervényeid netovábbját szimatolja, szagolgatja, az agyam peremén jár, felhúzom a határmezsgyét, átmenetel és feléget, precíz pontossággal töri rám a zsalugáteres vasajtót. Cserébe megkínálom a csontdara ízű monosajtos rémrengeteggel. Elutasítja, behálóz és összepokol, még egy búcsúhányás kellős közepette. Nem tántorodik, én vagyok halálra válva, de konzekvensen tudom hogy úgyis megkínoz.