Ennyit a lázadásról, ennyit az öt null ötről.
Egyre csak mondogatom, hogy jump, de semmi. Az ugrásra való képtelenség mit sem változtat a tényen. A legfelsőbb főbenjáró a jumpra való hajlandóság, az akarás maga. Erősebben mondom, nem kerülök máshova, nem változik semmi. én ugranék, és ez a bizonyíték. Ez és ennyi, nem kell több, már izzítom és ez bőven elég terhelő, a vád felemelkedik, a védelem elsírja magát, a harsonák felhangzanak, a sortűz eldördül. Jogos, a kurva életbe sajnálom, de akkoris jogos. Csendes bólintás, beleegyezőnek tűnni akaró bárgyú szájelhúzás, olcsó vicsor, tökmindegy. Beletörődés, gyorsvisszakettő, hiába, visszamégegy, már rég vége, becsapódó paktum, aláíratlan, de elolvasott, bőven elég mindenhez csak a vádalku hiányzik, tökmindegy, talán jobb is így, nem érdekel. Talán hallani a dörejt is, nabazdmeg, mégegyszer átfolyik a szennyvíz. Szemcsés-szellemképes boldog pillanatok, a többi órákig nyomja a play-rewind-play körforgást, aztán eljön az áhított.
Baszhatom, semmi fény. Pedig tudjuk, hogy ott van. Gondolom sok olcsó szar mellé nem jár fény.
