A hegyes sors volt oly bű meg báj, hogy megajándékozott két Slumdog Millionaire jeggyel még a hét elején. Melyeket mohó isten-fia életérzéssel vegyes vegytiszta örömmel át is vettem tőle. (Fura, Sors bácsi milyen különböző külsőket tud magára fércelni. Figyeljétek csak meg.) Sőt még tovább feszítettem az elasztikusságából vesztett húrt, meg is néztem a szóban pörgő filmet Miss Design Besúgóval. Közös megegyezés alapján minimum zseniálisnak maximum zseniálisnak minősítettük a művet. (Bár néhol erősen meseszerű, de mégis beleillik. Friss és frissítő.) De ezt a postot nem azért kezdtem el, hogy a mennyekbe magasztaljam a filmet, sokkal inkább azért, hogy a menyekbe magasztaljam eme film zenéjét. Az OSTyát. Ami szerény véleményem szerint úgy viselkedik mint az illegál boksz meccsen a szöges kesztyű. Beüt. Megüt. Sebez. Annyira üde zene dorombol/bömböl a film alatt, hogy az már felér a maszületett-hóvirág száz százalékos harmat-csep-dzsúszával. Természetesen ahogy hazaértem azzal a lendülettel el kezdtem felmászni a TeCső.com-ra ami ismételten egy jó ötlet volt, mivel ott megtalálható a fél lemez. (Sőt az egész.) Persze az is belejátszik a dologba, hogy én láttam a filmet, ily módon shockalta jobban hozzánőtt a szívemhez. De ez fordítva is igaz, szóval ha én most be-embedelem ide néktek a kedvenceimet, akkor amikor elétek kerül a film, lehet kedves ismerősként üdvözlégyet kiáltani felé. (Szívesen, hogy helyettetek is végighallgattam a zenét. Igen, nagyon nehéz volt. Még egyszer szívesen.)
Videók a hova tovább után.
