Aláfestőzene nélkül mit érne mostmár ha meg amúgyis mondaná felfújva a Montanát aláfestve az anyját megölelve jóérzéssel továbbsodródva hagyja hogyha mégis akkor mégsem leszek más csak egy búvalszabás. Miként viselkedünk, viselünk és érzünk eleddig elég illegális volt intimszféraként kezelvén illetni valaki illemhelyét. Én joggal kérdezem, hogy illatos-e egy szóvirág, házsártos mint a hársfa alatt lakó öreg néni egyszobásának illatozása vagy szagtalan mint a nazália. Joggal és mégis megkérdőjeleznek, jönnek a tagelőfilccel és a homlokomra pingálják. Szép íve van és elegáns a pont az alján. De mégis. Az emberekben elburjánzott a de-fétis, félt is kimondani a mondandóját nem úgy mint a monda tudója haccáezer éve. A pálcikaemberek körülöttem és mindenfelé (all around) akik tökéletesen megfeleltethetőek az exitjeltaggal, úgy hiszik elég ha ultraibolyákat növesztenek az arcuk bizonyos szegleteire és ettől hívhatják az életüket bjútiszpotnak. Nem érdekel hogy csinálod csak csináld már le azt a kartonlapot hogy na mégis vagy mégsem? Rossz kutya, pedig a kutya nem csinált semmit, csak rászart a fejedre. Egyes helyeken így gyászolnak. Nézem ahogy folyik a szemüregéből a bíborvér. Én szúrtam ki. Az igazság fáj. Most az igazságnak fáj. Mérleg meg egy kard. A mérleg kilót mér csak, többet mutat és a kard már kicsempült. Nazália. Ha valamit valaha szeretnél érezned kell ahogy fröcsög a víz a lábad alatt, körül, rá és mellé. Rajta és nem benne. A fodrozódás elül és valahol nagyon messze megdől egy fűszál amire pont ráfeküdtél hogy ráfeküdj és semmi többér’, semmi több nem ér. Fröcsög.
