2009/05/11
09:59

Írta: Ák_

abandoned soldier

 

Nyikorognak az olajozatlan vasrácsok. Tökmindegy. Húúúú, scary, mondanám, de aztán meggondolom magam. Mert nem is. Normális esetben igen, de most már nem ijedek meg. Először is az esetek nagy részében én vagyok az ijesztőbb, az esetek kis részét meg csak simán leszarom.
Nyikorgás, elhagyott épület, dohos betonbűz. Nincs benne semmi érdekes, de én ezt akarom érezni. Vagy nem, de tetszik-nemtetszik itt vagyok, úgyhogy ezt kell szagolni. Egy helyen mintha besütne a fény, de a pillanatnyi öröm gyorsan elszáll, csak azért teszi, hogy megvilágíthassa az elhagyott számára a porréteg vastagságát. Még arra is lusta, hogy szálljon, annyira sok, hogy leülepedik, mint valami mocskos iszap, úgy fog körül bokát-térdet. Az ember (ember?) után kavarog, fellendül, megcsillan, kiröhög, visszaesik. Jobb esetben. Rosszabb esetben letüdőzi az ember (eh?) és leülepszik a torkára, gyakrabban kell levegőt venni, fuldoklok, nem kapom, pedig kérem, akarom. Szar az élet, de meghalni még nem akarok. Ötcentis rétegben áll a torkomon, érezni a sikamlósságát, undorító. Áh, nem is a por undorít, azt már megszoktam. A torkom is magától szorult össze, már kezdi feladni az akarást.
Kinyitok egy ajtót, már nincs ereje megcsikordulni, letörik egy fogdarab, átlibben egy köpeny, de csak magamat látom egy kitört tévéképernyőn. Illetve azt hiszem, de nem, csak az árnyékom. Jólvan akkor, megnyugszom, de nem attól, hogy nem bánt. Nem érdekel, hogy bánt-e, de az árnyékom már velem van egy ideje, megszoktam, mindig számíthattam rá. Még sosem fordult elő, hogy kellett és nem jött. Az ember legmegbízhatóbb barátja. Szerencsétlen jólelkű árnyéknak pedig görbe tükör a személy amit szolgálni ítéltetett. Vagy inkább kárhoztatott. De nem kérdez vissza, semmi second-guess, csinálja amit szeretnél, veled van tűzön-vízen.
Fel a lépcsőn, át a hallon, azt hiszem hallom, de semmi. Madárcsicsergést haluzok, de csak egy eltévedt patkány hullájának a szaga öltött alakot egy darabokra tört mocskos tükörben. Pedig már reménykedtem, de nem.
Nyomasztó a sok négyzet, minden olyan szabályosan sarkos. Talán valami hülye feltaláló rájátszása a sarkítás fogalmára? Nem tudom, de elegem van a szabályosságból és a szögletesség uralmából. Elveszettség áthelyeződik, visszavonul pihenni, előtörő düh, feltörő harag, mindent elsöprő pusztítási vágy, de csak egyetlen pillanatra. Hiba volt visszaküldeni az elkeseredett elveszettséget pihenni, mert újult erővel veszi vissza, ami neki jár, a trónt a koponyámban. Agyat nem merek mondani.
Várom, hogy csikordulva meginduljon a lift, de nem. Akkor váltok, realista vagyok, mondom magamnak. Hogy indulhatna meg, nincs itt senki. De talán pont most szakad el valami és zuhan alá a mélybe, pillanatnyi kárörömmel és adrenalinnal ellátva a szívemet. Áh, meddő remény, különben is az én vérpumpámnak már tökmindegy. Felesleges is törnöm magam.
Az árnyékom kérdőn rámpillant, mondom neki, hogy ne izguljon, majd megyek én előre, és közben fellépek a lépcsőre. Persze nem mondom neki, csak gondolom. Nem mintha nem szeretnék kommunikálni az árnyékommal, szoktam is, de annyira azért nem vagyok erős, hogy ezt a tonnás reménytelenséget, ezt a veszélyesen beállott csendet bárhogy is megtörjem.
Megpróbálok torkot köszörülni, hogy egy kis levegőhöz jussak, de hiába. Mozdulatlan félhomály kint is, bent is. Megindulok a következő felfelé vezető túrára. Már zihálok, de hátha. A kétségbeesés erős dolog. Nem annyira, mint a harag, de hátha így is felérek.
De vigyáznom kell a reménnyel és az ábrándokkal. Még az sem biztos, hogy felfelé megyek, remélhetőleg majd a végén kiderül, hogy mért szenvedtem ennyit. Mondjuk nem hiszem, de hátha.
Hoztam magammal szeretnivaló kisállatot - ha úgy tetszik: barátot -, de még a legelején megállította az élet humorérzéke, fennakadt a csendben, elsüllyedt a porban.
Ez már a végső emelet, fent vagyok, juhú. Beragadt az ajtó. Be akarom törni egy közelben elhelyezett fejsze segítségével, de az akarás megintcsak kevésnek bizonyul. Először nem bírom felemelni, majd súlytalan lesz és szertefoszlik. Csak a keserű, dohos por ironizált velem. A kurva anyjával szórakozzon.
Segített. Pont ez a kis düh kellett, nekirohanok az ajtónak, a vállam reccsen egyet, az ajtó nyikordul, én felpillantok, az árnyékom nekifeszül, megpróbál kibújni az icipici résen ami keletkezett. Biztatom, majd kintről segít nekem is. De nem fér ki, hiába. Immár fél kulcscsonttal ismét nekirontok, de most semmi. Pedig az előbb nyikorgott, hallottam.
Megmozdult, éreztem.
Ledőlök, összeesek, elsírom magam, zokogok, nem lehet, hogy az ajtóig elszenvedtem, és itt van vége. Az élet leszól fentről; közli, hogy már miért ne lehetne, ne legyek már hülye.
Elhúzom a számat, ezen már csak röhögni lehet, bazdmeg ilyen nincs. N I N C S.
Sosem tudja, mikor kell befogni, mert közli, hogy ’de van’.
Sajnos nem sikerül felhúznia, csak elszomorít. Az árnyékom felkiált, széttárja a karját, felránt, és közli, hogy vagy kimegyünk vagy belehalunk a dörömbölésbe.
Neki is állok, felbuzdulok, semmi. De aztán jön és segít, és megint megnyikordul. Toljuk, húzzuk, vonjuk, törjük, zúzzuk. Lejjebb mintha láttam volna egy százéves asztalt, amivel betörhetnénk… Nem, nincs erőm lemenni, abba egészen biztosan belehalok, ha csak egyet is vissza kell lépjek.
Órákon, napokon, éveken keresztül küzdünk a mázsás vasajtóval, étlen-szomjan, mire végre kiszakad. Mintha csak feltépték volna, mintha tíz deka lenne az egész, és sosem lett volna beszorulva. Örülök, kijutok, de csak szürkeség vár. Tudtam, hogy nem kell nagy reményeket táplálni a feljutással kapcsolatban, de nem gondoltam volna, hogy feljutok, és itt sem jobb semmivel. Körbenézek, ugyanaz a szar mindenütt. Csak még undorítóbb. Vagy talán nem is az, de előttem az egész megtett utam, és ez nem segít. Sóhajtok, a vállamra teszem a kezem, mintegy megnyugtatólag, majd lehuppanok valami… Hát, valamire, és nézek. Nézem a sokmázsa szart, ami innen fentről is ugyanolyan sokmázsásnak tűnik, és ugyanolyan szarszagúnak látszik. A doh is ugyanolyan mocskos és undorító, a csend is ugyanúgy hangzik. Mégegyszer lehuppanok, pedig úgy emlékszem, hogy az előbb ültem le.
Ülök és nézek előre.
Várom a napfelkeltét. És reménykedek, hogy nem a napnyugta a követező műsor, pedig tudom, hogy a hiú ábrándok nem vezetnek semmi jóra.

 

Szólj hozzá!

Címkék: írás alkotmány világnézet depsession

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...