Mézeshetek, ja. Meseautó helyett magányhajó, mézeshetek helyett rémesévek. Olcsó, tudom.
Ülök a lakosztály színpadias légköbmétereinek egyikében, egyedül, csak a pincér koccint, feljön, köszön, térd koccan, ennyi, helló szia. Hát ez van, még egy kicsit ki kéne bírnom.
Ja, hogy már elég a bírásból? Akkor nincs tippem, próbálkozz mással.
Ctrl+T, semmi tiszta lap. Valami motoszkál, semmi tisztaság, semmi koszos korcs, egyszerű, a maga elbaszott nemében szép homály, nem látni tőle. Van előnye, van hátránya; se szép, se undorító, de elszomorító. Sosem jössz ki jól, a banké a több esély, akkor is, ha csak színt raksz.
Felmegyek a medencedeckre, aztán a Beck’s deck, de hiába semmi, nincs a kezemben semmi, csak egy elavult avas aránytalanság, ráadásul görbe. Hümmentek, továbblépek, nincs opció, semmi alternatíva, alter narratíva. Kényszerpálya, vadászösztön. A kettő nehezen érinthető össze. Tehát kiválasztod – választod a szaft – a jobb felét a világnak, a habverőt, a rákpereputtyot, a bolyongós tekintetet. Én ezt teszem. Kimászok a hátuljába, az elején fúj a szél. Itt is. Megy a csónak megy a csónak.
Zátonyt kívánok, de átáll a másik oldal, semmi jéghegy, semmi szirt, csak apró koralldarabkák potyognak a csontjaimról, mást nem tud letépni a szél. Nem ijeszt meg, nem rettent el, csak simán elfúj. Apránként, ügyes a kis köcsög, alig veszem észre, csak a végén, amikor nem marad csak a sárzuhany.
Lelépdelek a gépházba, ott legalább van mozgás, szinte látom, ahogy basztatásul vitrolássá változik, de aztán visszaalakul, de csak mert imádom a vitorlásokat. Na, jólvan. Egy-sok oda. I scored, good job fella.
Krónikus pornónézés, unaloműző tehénteregetés, sárvakarás, kézmosogatás, luxuskiszolgáltatottság. Porig égnek a leomlott romhalmazok maradványai, ereklyék sem maradnak, örömtánc az esődance, de most máshoz szól, tudom, hogy meghallgattatok (de).
Zúg és pörög, nyugalmas ritmus, semmi kizökkenés, érzem, ahogy a szívem is felveszi, mint valami gyenge masinéria, de mindegy, sőt. Kényelmes megalkuvás, a vesztes háború tudata, de beetettek, úgyhogy öröm a szájbamasni. Szépíti a sztoriszelekciót, hogy tudok róla, de rontja az összképet egy rothadó piros rózsa. Tudom a romlást, engedek neki, elég volt belőle, kérek még a velőre szaft, már csak tényfelfogással bírom a hercehurca netovábbját. Ilyen-olyan érzelemhullámvölgyek, készülök hullámháton tüzelni, de mire felérek, elsorvad a lépésszámom. Zene amire újraszinkronizálódok, de mindegy, a gépházba kár volt lemenni megnyugtatásért, azóta azon a ritmuson zokogok, ennyit erről. Sosem adom fel. Lélegzet vissza, semmi válasz. Érdekes mentálpszichológiai tünet, de hagyjuk, hátha evolvál.
A zaj megőrjít, a nyugalom megőrjít. Konzekvencionális konklúzióként korrekten levonható, mint a már eleve félárbocos zászló, hogy velem van a baj, bennem a téma zacca.
Akkor inkább hagyom is.
